Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1995. december, VI. évfolyam, 12. szám »


Piros hús, fehér hús

Piros hús, fehér hús
A mai szent napon a közöny tengere két palackot vetett ki, két levelet hozott a posta: az egyik az óceánon túlról érkezett, Szilágyi Évától (jó rokonomtól, barátnőmtől, akihez életem legszebb és leghosszabb barátsága fűz), a másik Láng Zsolttól, a Látó szerkesztőjétől, egyetlen kérdéssel: mit eszik, mit enne az erdélyi írónő?
Szilágyi Éva levele degeszre tömve kis, színes lapokkal, amolyan ismeretterjesztő irodalommal, amit Amerikában házhoz szállítanak, a postaládádba töfködnek, hogy emigyen megvilágítva agyadat, hosszabb életű légy e földön. Néhány hónapja a dörgedelem, a vesszőparipa: csak fehér húst szabad fogyasztani, mert a piros hús – marha- és disznóhús – koleszterintartalma magas. Éva, a jó rokon már évek óta ápol és eltakar, öltöztet és tanácsokkal lát el, hogy cizellálja „body-image”-emet, most pedig naprakész információkkal gazdagít táplálkozásomat illetően. Valahányszor átrepül az óceánon, kézi hűtőtáskában hozza a lesütött „fehér-húst”, a minnesotai pulykamellet. Viktorka, a serdülő legényke-unoka egy cetlire rá is írja: TURKEY, white meat... Jó két hétig még Toncsi, az uszkár is pulykasültet fal, fröcsög. Odaáll a hűtőgép elé, és lábacskájával rugdalja, jelzést ad le, hogy jöhet a fehér hús... Közben Szilágyi Éva felteszi az új függönyöket, függönyt szerel a fürdőbe is, hajnali négyig beszélgetünk, sírunk és nevetünk, hol ő főz nekem valamit, hol én főzök neki, hol én mutatok fel egy emlékfoszlányt, hol neki jut eszébe, hogy jóatyjának milyen levest kellett készítenem. S aztán hazarepül. Bennem pedig ottmarad egy sóhaj, megüli a mellemet, nyomja tisztességesen. Így lehetne leírni az öregasszonyok vágyakozását, klinikailag. Mehetnék Amerikába, biztosítanak róla, küldik a repülőjegyet is. Megköszönöm és előveszem az elutasítás legfinomabb formáját: az öreg kutya nem marad senkivel. Az igazság más, ha áld, ha ver a sors keze, én nem megyek sehová. Berzenkedem vonattól, repülőtől. Az elutasítás életszemléletemből fakad.
Tulajdonképpen az utazásoktól való fóbiám azzal is magyarázható: egy nagyon szegény asszony lelke lakik bennem. Születésemkor az költözött belém. Valamelyik előéletemben földhözragadt, szegény nő lehettem. Ez akkor is kiderült, amikor megkérdezték tőlem, mi a kedvenc ételem? – (itt nyilván holmi ínyencségre gondoltak) –, s én azt válaszoltam: a leves, én leveseket főzök a legszívesebben. Egy szegény nő mi egyebet tehetne az asztalára? A másik furcsa tünet, ami alátámasztja ama hitemet, hogy szegény nő lelke lakozik bennem: mohón kapok rajta, ha foltoznivaló akad a kezem ügyébe. Itthon és bárhol. Ez, jelzem, életem során nem egy félreértés tárgya és okozója lett. Az uram vette észre, évtizedekkel ezelőtt, hogy vasárnap délutánonként kihurcolkodom a konyhába, és megszállottan foltozni kezdek. Órák hosszat döfködtem a tűvel. Az a szegény nő, aki évszázadokkal ezelőtt én valék, szombatonként kimoshatta a családja gönceit, és vasárnap megfoltozta. És hétközben főzte a lőréket, a leveseket.
Mostohaanyám – akit szerettem és anyámnak szólítottam – levesfőzési ismeretek terén nem sokat hagyott rám. Mama laboráns és mindenes volt a soborsini Szentháromság patikában, ahol öreg Csathó Gábornak minden nap húslevest kellett főznie. Ha őfelsége első Ferenc Józsefnek is megfelelt, beérte vele Csathó Gábor is, elvégre az Osztrák-Magyar Monarchiában éltek.
A mi házunk táján ez kissé módosult, objektív okok miatt mama csak vasárnap főzhetett húslevest, hétközben rántott leves dukált, benne holmi laskával. Ezt az én gyomrom csak úgy fogadta be, ha egy kávéskanálnyi ecetet önthettem bele. Nem egyébért, de hogy semlegesítsem a pergelt ízt.
Édesanyámat kiskoromban elvesztettem, úgyhogy az ő főzési fogásairól halvány fogalmam sincs. Szerintem egyáltalán nem tudott főzni, mert rövidke élete java részét az aradi tébécé-kórházban sínylődte végig. Ha néha hazaengedték, nagyanyám futott vajat venni, azt vízbe tette, s a vajtartót bevitte a hűvös szobába. Bámészkodtam a vajra, szaglásztam a vajat. Fekete ruhás, állandóan baszk sapkát viselő nagyanyám lecsapott rám és titkolt szándékomra. „Aha, te vajat fresszolnál? Ha megeszed a vajat, meghal anyukád. Haljon meg az anyukád?” Anyuka mindenképpen meghalt.
Az árvának édesanyám nagynénje tortát sütött a születésnapjára. Háborús idők jegyeit, ízeit viselőt. Beleharaptam, s a szójabab a szájpadlásomhoz ragadt. Ordítottam, toporzékoltam, kiköptem. Miután elfenekeltek, s valamelyest lehiggadtam, megsejtettem gyászos jövőmet, már ami a betevő falatot illeti.
Az ötvenes évek végén társas kirándulással Odesszában jártam. Május elseje volt, s a nők kartontálcán vajkrémtortákat vittek; magasba tartva hurcolták, mint akik roppant büszkék szerzeményükre. A férfiak nem cipeltek semmit, azon egyszerű oknál fogva, hogy holtrészegen fetrengtek. Őket a milicisták teherautókra dobálták és elvitték, hogy ne rontsák az ünnep fényét. A főtér emigyen kiürült az ünneplő tömegtől, a hangszórók azonban továbbra is indulókat harsogtak. Néha Levitán, a híres bemondó elbődülte magát: És éljen május elseje, a munkásszolidaritás napjai
A hetvenes években Örményországot látogattam, felvittek az Ahtamar-tóhoz, csureket, örmény lepény-kenyeret, sajtot és zöldhagymát ettünk. Amíg írókollégáim a tóban gyönyörködtek, Metaxe, a híres költőnő a hagymaszárakat egyetlen mozdulattal beseperte a retiküljébe. Ettől sírhatnékom támadt. Éppen az októberi forradalom hatvanadik évfordulóját ünnepelték, s a Szovjetunió vezetői azon morfondíroztak, ők bizony kikiáltják a kommunizmust. Be akarták vezetni, hogy:
– ingyenes legyen a közszállítás
– nem kell többé lakbért fizetni
– mindenki annyi kenyeret vehet térítés nélkül, amennyire szüksége van.
S aztán maradt minden a régiben. A szegénység akkora volt, hogy egy úrinő a vendéglőben a retiküljébe seperte a hagymaszárat. Este megkérdeztem tőle, mi célból? Nem pirult el, nem jött zavarba: „Hagymalevest főzök belőle a családomnak!” Árnyalatnyi kihívás azért feszült a hangjában. Átöleltem. „De hiszen te a testvérem vagy a szegénységben és a levesfőzésben!”
Számomra a szegénység nem újdonság, ciklikusan visszatérő állapot. Emlékszem, a diktatúra éveiben néha rántásnyi lisztem se volt, nem jutottam hozzá. Egyszer az uram tökfőzeléket rendelt, s nem volt mivel berántanom. Ültem egy széken, és mozsárban csőtésztát zúztam porrá, hogy berántsam a csuszpájzt. A családok meghitt vasárnapját két dolog robbantotta fel: az ateista nevelés és az. állandó élelmiszerhiány. Vasárnap délben kevés házban ülhetett le a család ünnepi ebéd mellé. Számomra ez a sivárság azért volt elviselhetőbb, mert én tudtam, hogy volt és van egy másmilyen világ is.
Nyolc éven át egy szigorú zárdában nevelkedtem, innen ered, hogy megmaradtam bigott katolikusnak, s itt részesültem mindabban, amit egy jól működő, nagy tradíciójú felekezeti iskola nyújthat a fiatalnak. Tandíjmentes voltam, s azért – tanítás után – segítettem a konyhán. Szívesen szolgáltam fel az ebédlőben. A konyhás főnővér mindennap megetetett, s még haza is vihettem ételt. Így váltam zsenge koromban családfenntartóvá.
És felfedeztem a Notre Dame konyháját, azt a „joie de vivre”-t, amit egy jó konyha nyújthat az embernek. Legyen az civil, szerzetes, úr vagy middle-class polgár. Az apácák kötényt kötöttek elém, s én vittem be a levest az ebédlőbe.
Az a békés hűvösség!
Evangélina, a legfiatalabb apáca már javában felolvasott (nyilván azzal a szándékkal, hogy megosszák, illetve elvonják a nővérek figyelmét az evészet öröméről), ám én láttam, ahogy az idősebb apácák remegő kézzel fogják oda biztosítótűvel a szalvétát a mellükre, áhítattal várják a levest. Levesköltemények voltak, sose egyformák, tejföllel, tojással habartak. Itt tanultam meg levest főzni. Itt láttam első ízben Sigmund Freud Szakácskönyvét, itt olvastam át egy szuszra.
És micsoda konyhát vittek Freudék! Frued hobbija a főzés volt. Azt később tudtam meg, hogy a bájos, fiatal sógornőjével, akivel utazgatott, nyaralni, pihenni járt, nos, azzal főzőcskézett is. S közben Freudné őnagysága a szalonban, a gyerekszobában elüldögélt, egymásután szülte a csemetéket. Angyali békességgel. Ez is egy modus vivendi, egy háztartás volt. Thomas Mann írja a naplójában, valahányszor átutaztak Bécsen, Freudék tündéri kis zsúrkosárral tódultak ki az állomásra. Mannék alig várták a búcsú pillanatát, utána bevetették magukat a hálókocsiba, s egy ültükben felfalták a zsúrkosárka tartalmát. Thomas Mann naplójába bejegyezte: nagyon finom sütemények. Két dologban vagyok biztos: a Mann-házban rafinált konyhát vittek, ergó, volt főzési kultúrájuk és összehasonlítási alapuk.
Amikor a ’89-es forradalom után Romániában is megjelent Freud Szakácskönyve, egyetlen receptet írtam ki onnan, a marinírozott, vadas marhahúsét, mert emlékeztem rá, hogy Freud az egyik levelében azt írta: ez a fogás mindig a legnagyobb élvezetben részesítette. Persze, nekem a vadas hús nem sikerült remekbe, első oka a hús gyatra minősége lehetett, a másik, hogy Freud ugyebár érzelmileg és érzékileg feltöltötten főzőcskézett Minna társaságában.
És akkor 1992-ben itt maradtam Kelet-Európa egyik legfeldúltabb, legszegényebb országában, özvegyasszonyként. Harminchét évi szerkesztői munka, tizenöt prózakötet publikálása után a nyugdíjam annyi, mint az egykori szekustiszt feleségének, a szomszédasszonyomnak, aki sose dolgozott, de amíg az ura a washingtoni, a kairói nagykövetséget őrizte, „a fiúk” kiállítottak az asszonykának is egy munkakönyvet. Járt ilyesmi a diplomaták feleségének. Ő a Potomac, a Nílus-partján, én a Dâmboviţa-partján.
A végeredmény: egyforma nyugdíjat húzunk.
Özvegységem „pánik-periódusának” első kérdése: vagy megveszem a gyógyszereimet, és kevéske pénzem marad kosztolásra, vagy nem veszem meg a gyógyszereimet, és szerényen, ám majdnem normálisan táplálkozom. A végeredmény ez esetben is ugyanaz lesz, mindkettőbe belehalok. Ha az első variánst választom, előfordulhat, hogy egy-két évet nyerek. Így is, úgy is, aki Romániában egyedül élő nyugdíjas, az kiirtásra van ítélve.
Meditáltam, újból beleolvastam a német misztikusokba, közülük Meister Eckhartot szeretem a legjobban. Ez a csodálatos szerzetes, hitszónok, az 1200-as években járta a kolostorokat és prédikált, lelki gyakorlatokat tartott, s ami akkortájt időszerű volt, az manapság is megállja a helyét. „Isten sose rombol, mindig épít” írja egyik esszéjében. Nos, özvegyi konyhámat ehhez kell igazítanom. Fel kell fedeznem, mi is ebben a nyomorban az, ami táplálja testemet, építi lelkemet. Mert ez a nagy „kunszt”, szegényen jó konyhát vinni. Ehhez kellett összeszednem egész eddigi életem tapasztalásait, minden élményét, megannyi kínját. Az uram bűbájos unokahúga Bostonból azt írja nekem: „part-time job”-ként „low-calories” ételrecepteket talál ki, hoz forgalomba. Mosolygok. Hát ez is munka? Nekem ez úgy megy, mint a karikacsapás. Nálam minden étel kalóriaszegény.
Minden áldott nap friss levest főzök magamnak, kis fazékban, sőt, déli egykor jó ortodox szokás szerint még adok is egy tálka levest annak, aki nálam szegényebb. Amikor déli egykor becsengetek hozzá, az egykori jogtanácsos asszony rögtön felpattintja az ajtaját, s nyújtja felém a tálkát. Elmondjuk a szokásos román nyelvű szöveget, már azt, amit „pomána”-osztáskor kell elmondani, megállapítjuk, hogy az átmenet a szocializmusból a kapitalizmusba komiszan nehéz, ma nehezebb, mint tegnap volt, s ezzel egy napra elbúcsúzunk egymástól.
Tehát mit eszik egy erdélyi magyar írónő?
A főétele a csontlével dúsított leves, különböző zöldségekből, babból, tökből, krumpliból (mikor miből) összeálló, sűrű leves, amit vékonyka rántás után kevés tejporral is behabarok. Én tejfölt soha nem vehetek magamnak. Ettől, jelzem, óva int Szilágyi Éva is, de ha ez az óvás nem jutna el hozzám, én akkor se tudom a tejfölt megfizetni. A második fogás kissé egyhangú, mert többnyire ugyanaz, két kanál köleskását vízben megfőzök, hozzáadok egy kávéskanálka olajat, és még melegen felverem egy evőkanál liszttel. Szaharinnal ízesítem, néha fahéjjal is megszórom.
Mivel én húst hónapszámra nem vehetek magamnak, a vasárnapi ebédem fénypontja a körömpörkölt. Eszembe jut, hogy Krúdy Gyula nem is egy alkalommal konflisba vágta magát, és éjnek évadján hajtatott át Óbudára, ahol egy kiskocsmában finom körömpörköltet szervíroztak. Ezt eszem egyik vasárnap, a következőn tüdős spagettivel lepem meg magam.
Tüdős spagetti: Két személyre fél kiló tüdőt számítok, enyhén sós vízben megfőzöm, utána ledarálom. Húsz deka spagettit sós vízben megfőzök, összekeverem a ledarált tüdővel, belereszelek egy fej vöröshagymát, két cikk foghagymát, őrölt borsat, apróra vágott zöldpetrezselymet, öt evőkanál olajat, két tojássárgáját, két tojásfehérjét habbá felverve. Kizsírozott, morzsával megszórt jénai edényben sütöm ki. Paradicsommártással, de uborkasalátával is tűrhető étel. S főleg laktató. A nyomorult fogyasztónak van egy olyan illúziója: húst ettem.
És havonta egyszer, húsz deka lisztből megsütöm az „apácák túrós kalácsát”. Olcsó és finom. Túrós kalácsot többnyire az öregasszonyok tudnak sütni.
Naponta veszek magamnak egy üveg ásványvizet – hűsítőt, sört, fagylaltot sohasem. Mint a buddhista szerzeteseknek, a temetkezési pénzem egy kis vászonzacskóban, azt a nyakamba kötve hordom. Halálommal nem akarok senkinek se gondot okozni.
És most már nyugodt lélekkel megírhatom Szilágyi Évának New York Citybe a levelet: Nem, nem eszem piros húst, nem kerül olyasmi a számba. Kizárólag fehéret fogyasztok. Mert, ami követendő elv a gazdag Amerikában, lámcsak, Romániában is helytálló.
És néha álmodom is, tejfölös ciberelevest, mindig töltött pontyot, halkocsonyában szépen elfektetve, szépen elrendezve és mandulás kiflit.
TÓTH MÁRIA


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék